2017. október 16., hétfő

Útikalauz rossz populistáknak, avagy a tízmillió nemzetileg konzultáló országa

Populizmus aktualizálva és nemzeti konzultációra szabva az Azonnalin, a végén a korábbiakhoz képest új tartalmi elemekkel.

http://azonnali.hu/cikk/20171016_utikalauz-rossz-populistaknak-avagy-a-tizmillio-nemzetileg-konzultalo-orszaga-


2017. október 2., hétfő

Mi jön Botka bukása után?

    Mi lesz az ellenzéki oldalon Botka László lemondását követően? Nyertek-e vele bármit is Gyurcsányék? Mit lép most az LMP? És a Momentum? Mit csinál közben a Jobbik? Ezen kérdésekről írtam gyorselemzést az Azonnali oldalán.

Link: http://azonnali.hu/cikk/20171002_az-lmp-nyer-a-momentum-bukik-botka-lemondasan

Forrás: index.hu/belfold/2017/10/02/botka_laszlo_kiszallt_lemondott_a_miniszterelnok-jeloltsegrol

2017. augusztus 24., csütörtök

Útikalauz rossz populistáknak - a nyugdíjas-gate margójára


    „Jó napot kívánok, a Fidesz nevében keresem. Azért hívom, mert önnek is tudnia kell, hogy Vona Gábor, a Jobbik elnöke megsértette a nyugdíjasokat. Azt mondta róluk, hogy szennyvíz folyik a szájukból, magukból kivetkőzve ugranak egymásnak, vért akarnak ontani remegő kezeikkel, és trágárul ordibálnak. Ez felháborító! A Jobbik szégyellheti magát! Nem először fordítanak hátat az időseknek, nem először sértegetik őket. Vona Gábor kijelentése csak a legutóbbi példa. Ne felejtsük el, emlékezzünk erre, amikor majd szavazunk! Köszönöm, hogy meghallgatott.”

    Ezen, önnön értelmezésükben tájékoztató telefonhívással reflektált a kormánypárt Vona Gábor július 22-i (!) Facebook-bejegyzésére, melyben a Jobbik elnöke azzal vádolta meg a regnáló hatalmat, hogy az ahelyett, hogy feloldaná a történelmi traumákat, az egykori sérelmeket és tragédiákat, inkább manipulatív módon gyűlöletre és gyűlölködésre uszítja a társadalom tisztes korú képviselőit. Nem szeretném egyik fél mondandójának igazságtartalmát sem boncolgatni, ahogy azon kényes – ámbátor joggal felteendő – kérdésbe sem kívánok belemenni, hogy a Fidesz hogyan jutott hozzá azon idősek elérhetőségéhez, s épített a tőlük kapott információkból használható adatbázist, akiket a fenti szöveggel megkeresett.

'Mi a populizmus?' Nincs rá egyértelmű válasz, de pár jellemző tulajdonság azért akad.
Forrás: heymancenter.org/images/made/images/events/what_is_populism_480_300_s_c1.jpg

    Az eset ugyanis túlmutat önmagán, s rávilágít az orbáni politika egyik legmarkánsabb ismertetőjegyére: a populizmusra, pontosabban annak az állampolgárokat a politikába bevonó jellegére. A lehetetlennel határos próbálkozás lenne definiálni a populizmust, ugyanis ahány szerző, annyiféle kontextusban, annyiféle értelmezésben használják a fogalmat. Megoszlanak a vélemények arról, hogy a populizmus tulajdonképpen ideológia, politikai stílus vagy mondjuk egyedi beszédmód csupán. Nincs egyetértés abban sem, hogy a populizmust mint olyant hol is kellene keresni: az egyes társadalmi rétegek, osztályok környékén, amik rezonálnak a populista politikára; az azt képviselő mozgalmak, pártok, politikusok tájékán; netalán a diskurzusban, amiben megjelenik; vagy éppen a populista cselekedetek egzakt tartalmában. 

A populizmus a 99%-ot kívánja képviselni az 1%-kal szemben. 
Forrás: imgur.com/E0Cs0hj
    Ami viszont a fogalmi megközelítéstől független közös pont, az a populizmus azon szándéka, hogy vertikálisan határolja el és állítsa szembe a társadalmat, azt a negatív asszociációkkal felruházott elitre és az igazságtalanságok garmadáját elszenvedő tömegre osztva. A populizmus ebben a harcban a tömeg/a nép/a nemzet/a középosztály/az átlagember stb. mellett teszi le a voksát, számukra, a ’99%’ számára kíván politikát gyártani az ’1%-nyi’ elittel szemben. Ebből logikusan következik, hogy a populista politika elsődleges praktikus célja az, hogy mozgósítani tudja az általa képviselni kívánt tömeget. A populizmus mellett állást foglalók legfőbb érve, hogy ezáltal az állampolgárok szélesebb rétege vonódik be a politikába, hogy olyanok számára is érthetővé, elérhetővé és érzelmileg dekódolhatóvá teszi azt, akik amúgy elzárkóznának a közélet elől. Így végső soron, amennyiben demokratikus értéknek tekintjük a bevonó politikai kultúrát, ami a közéletben való nagyobb fokú és aktívabb részvételt eredményezi, akkor a populizmus – minden hibája ellenére – alapvetően mégiscsak valami jó s üdvözlendő dolog. 

    Amit viszont a pártolók kihagynak az érvelésből, az a bevonó magatartás elburjánzásának negatív hatása, amikor a politika játéktere egészségtelenül szélessé válik. Erre a fideszi populizmus iskolapéldát szolgáltat. Mi jellemzi ugyanis az orbáni érát 2010 óta? Az, hogy populista politikája alanyává tesz rendszerint olyan szereplőket is, akiknek nem vagy nem pont ott lenne a helyük.

    Nemzeti konzultációknak nevezett irányított kérdéssorokkal bombázza e hatalom az állampolgárokat, amiknek a valós célja, hogy megalapozó, legitimáló mozzanatát adják egy aktuális ellenségkép felépítésének. Látszólag bevonja az embereket a politikai döntéshozatalba, névleg a visszaérkező válaszok alapján tervezi meg a következő kormányzati lépéseket. Azt már kényelmesen ignorálja, hogy a bevezető szövegek és a kérdésfeltevések annyira manipulatívak, hogy a Fidesz álláspontját erősítő válasz marad az egyetlen vállalható alternatíva, így a látszatkonzultáció eredménye előre prognosztizálható. A politikai cselekvés terébe pediglen kéretlenül integrálja rengeteg polgártársunkat a regnáló hatalom azáltal, hogy mindenki postaládájában ott landol egy olyan papíros, ami nem nyújt lehetőséget a heterogén politikai cselekvésre. 

Ön mit X-elne be? Forrás: index.hu/belfold/2017/03/31/igy_nez_ki_a_legujabb_nemzeti_konzultacio

    Sikerült a részvételi demokrácia fellegvárát, a népszavazást is feláldozni a populista politizálás oltárán: a tavalyi október 2-i referendum kérdésfeltevése sem szándékozott teret engedni a fideszi állásponttól eltérő véleményeknek. Az más kérdés, hogy – a nemzeti konzultációkkal ellentétben – ez esetben volt reális politikai súlya a válaszadás bojkottálásának, illetve az érvénytelenül szavazásnak, így nem tudott a kormánypárt elsöprő sikersztorit faragni az ügyből.

A civil törvény egyik benyújtója, Kósa Lajos parlamenti felszólalása közben.
Forrás: internetfigyelo.wordpress.com/category/parlamenti-esemenyek
    Mindazonáltal a fenti esetekben a politikai mozgósítás alanyai az állampolgárok voltak, mégha a bevonás formája joggal válthatott is ki ellenérzéseket. Akadnak azonban szereplők, akik természetes módon nem érintettjei a politikai mindennapoknak, a kormány mégis berángatta őket nem csupán a politikai, hanem kifejezetten abba pártpolitikai térbe, ahol nem véletlenül nincsen helyük. A civil törvénnyel a legnagyobb problémám, hogy e térben kezdi el értelmezni a civil szervezeteket, hogy a nyers, az önös érdekeket szolgáló politikai kampány részévé teszi őket. S amíg a nemzeti konzultációk és a népszavazás esetében a politikai bevonó szándék alanyának, az állampolgárnak nem esik baja, legfeljebb háborog egy sort, addig a civil szervezetek komoly károkat szenvedhetnek el. Komoly jogi károkat, amennyiben a törvény bojkottja mellett döntenek, s komoly társadalmi károkat, amennyiben a törvény és az azt övező ellenségképgyártó kampány hatására a bennük és munkájukba vetett bizalom indokolatlanul meggyengül. 

Nincs ma már magyar ember, aki ne ismerné ezt az arcot.
Forrás: dw.com/image/38193885_401.jpg
    Ám a civil szervezetek egy részének esetében legalább találhatunk kapcsolódási pontot az aktuálpolitikához. A Transparency International, az Amnesty International vagy éppen a Társaság a Szabadságjogokért a mindenkori hatalom jogi túlkapásaira, visszásságaira mutat rá, így a tevékenységük természetes módon összefonódik a mindennapi politikai valóságunkkal. Ugyanez már nem mondható el egy felsőoktatási intézményről. A CEU – minden eddig felsorolt szereplőhöz hasonlóan – a populista politikai bevonás szenvedő alanyává lett. S persze, ehhez izzadtságszagúan lehet legitimációs alapot eszkábálni egyszer volt, hol nem volt campusokkal, meg ’Open Society’-féle liberális szellemiséggel, ám nehezen hihető – főleg az azóta gyakorolt fideszes kommunikációt nézve – hogy a CEU-ügy legfőbb célja nem az volt, hogy megalapozó ráhangolásaként szolgáljon Soros György mint legfőbb ellenség történetének felépítésére. 

    A sorba illeszkedik a napokban kipattant nyugdíjas-gate is. A kormánypárt populista, mozgósító szándékának alanyai ez esetben a sok évet megélt, vélhetőleg döntő többségében Fidesz-szimpatizáns emberfők. Ez utóbbi miatt az üzenet valószínűleg nem (lesz) túlzottan disszonáns az érintettek körében, ám ettől függetlenül azt nehezen tudom elképzelni, hogy mindenki ilyen erőteljes, nyilvánvalóan pártpolitikai bevonást célzó negatív kampány céljából adta volna meg az elérhetőségét a pártnak. Imigyen pedig ismételten annak lehetünk tanúi, hogy a fideszi populista politika játéktere jóval integratívabb, jóval szélesebb, mint kellene.

2017. július 25., kedd

A pityókás tudósító, az etikus hacker és a „nemzeti” politológus - Érvek az individualizmus mellett


    Nemrég szembesültem egy érdekes konfliktussal, mely abból adódott, hogy nem kívánom meglátogatni az Országházat. Ennek kapcsán kezdtem el gondolkodni, hogy vajon mi az itt tetten érhető individualista, egyénközpontú felfogásomnak a lényege, értelme. Az esetről később, haladjunk egyelőre az általános kérdésektől az egyedi szituáció felé.

    Amit mindenek előtt érdemes tisztázni, hogy mire valók a társadalmi szabályok. Klasszikus válaszok erre, hogy betartsuk vagy éppen megszegjük őket. Jómagam egyik véglettel sem értek egyet. Az állításom, hogy a szabályok arra valók, hogy egyénileg, esetileg testre szabjuk őket.

„Follow the rules!” - valóban ez mindig a követendő magatartás?
Forrás: thecripplegate.com/wp-content/uploads/2016/07/rules.png

    Ennek alátámasztására kell feltenni egy másik kérdést, miszerint miért, mire kellenek nekünk a szabályok? Nem tudnánk spontán, jól meglenni nélkülük? Úgy nehezen, ha vannak kiugró értékek, egymástól gyökeresen elütő gondolatok az elfogadhatóról,  az ideálisról, a jóról. Amit ilyen esetben tehetünk, hogy a túlnyomó többség preferenciáival összhangban olyan szabályokat alkotunk, amik általános normát, irányt, keretet adnak a mindenkori egyénnek. Ilyen szabály lehet bármi, ami társadalmi szinten, kulturálisan, jogilag elfogadott: nálunk zsebkendőbe fújjuk az orrunkat, s nem turházunk; börtönbe, fegyházba zárjuk az elítélteket, s nem végezzük ki őket; az államot különválasztjuk az egyháztól, s nem adunk politikai hatalmat a vallási vezetők kezébe. Mindezek az akár íratlan szokásokban, akár papírra vetett szövegekben megjelenő sorvezetők adják az alapját az egyén sikeres betagozódásának, részvételének az adott társadalomban. 

    Vannak azonban esetek, amikor az általános szabályok kudarcot vallanak. Nézzünk erre két példát csak a közelmúlt eseményeiből!

Az MTV-nek akaratán kívül népszopásává vált néha vicces
jelenetekkel szórakoztatnia a nagyérdeműt. Forrás: blikk.hu
    Talán mindannyian emlékszünk még Bencze Péterre, az M1 tudósítójára, aki bizony láthatóan pityókás állapotban adott helyzetjelentést a Bajai Halfőző Fesztiválról, ami ily formán igencsak valósághűre sikeredett. Ám akármennyire is komikus volt a szituáció, az alapvető, általános szabály mégiscsak az, hogy alkoholos befolyásoltság alatt nem állunk az ország köztelevíziójának kamerája elé. Ha ezt mégis megtesszük, érdemes felkészülnünk arra, hogy kivételes tehetségünket rövid időn belül máshol kell majd kamatoztatnunk. Az egyedi esetre azonban itt nem volt alkalmazható az általános séma. Figyelembe kellett venni Bencze akkori egészségi állapotát, a kánikulát, az ilyesfajta események hangulatát, a helyi vendégszeretet sértéssel egyenértékű visszautasításának lehetetlen helyzetét, a közvélemény és közéleti szereplők (pl. Tibi atya) erőteljes, a tudósítóval szimpatizáló megnyilvánulásait, valamint igen, azt is, hogy a köznek nevezett televízió olyan kormányzati propagandacsővé degradálódott, ahol az emberek egy jó részének valóban felüdülést jelent, hogy egy ilyen szerencsétlen esendőségen, hibán derülhet (annak nem bántó értelmében). Bencze Péter könnyen juthatott volna az általános szabályokkal összhangban úgyszint az MTV-től kirúgott Szebeni István sorsára, ám az eset fenti, egyedi jellemzői végül arra sarkallták a döntéshozókat, hogy mindössze a képernyőtől való három hónapos eltiltással büntessék az internet népének legújabb kedvencét.
   
Az etikus hacker ügyét kifigurázó alkotás. Forrás:
hvg.hu/tudomany/20170722_bkk_tsystems_memek_fotok_bilincs
    Ennél komolyabb a jelenleg is zajló etikus hacker ügye. Az eset széles körben ismert: a BKK újonnan indult online értékesítési rendszerének hibáját játszotta ki egy 18 éves fiatal, amikor 50 Ft-ért vett bérletet. A biztonsági résre felhívta az illetékesek figyelmét, az olcsón vásárolt bérletet nem használta fel egyetlen utazás alkalmával sem, a szoftvert kifejlesztő T-System ennek ellenére feljelentést tett, mígnem előző hét pénteken a rendőrség az otthonából vitte el kihallgatásra az etikus hacker néven elhíresült tettest. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a T-System szerint belső protokoljaik alapján kötelességük volt az esetet jelenteni, s azóta mind ők, mind a BKK elnézést kért az ügy kapcsán. Bár jogszabály egyelőre nem ad iránymutatást az ilyen és ehhez hasonló események kapcsán, az általánosan elfogadott előírás mégiscsak az, hogy a hackerkedés rossz, tiltandó tevékenység. Ám érezzük, hogy valahogy itt sem alkalmazható az általános szabály maradéktalanul. Az elkövetőnk ugyanis nem mások megkárosítása és önmaga nyerészkedésének céljából mutatott rá kétségkívül radikális, ámde illusztratív módon a rendszer hibájára, hanem olyan morális mérce alapján, ami - kopogjuk le - felülírja a szigorúan vett általános normákat.

    A fenti ügyek rávilágítanak arra, hogy mi az értéke az általam is gyakorolt individualista felfogásnak. Ugyanis akárhogyan igyekszik a mindenkori alkotó (legyen az személy, intézmény vagy egy kulturális-társadalmi közeg)  általános szabályokkal operálni, nem fog tudni olyan produktumot  létrehozni, ami univerzálisan, minden helyzetre alkalmazható lenne. Olyat igen, ami az esetek akár túlnyomó többségében követhető és követendő, de olyat nem, ami mindenre válasszal szolgálna. Nem tud, mert az emberiség heterogén, az élet a legkülönfélébb szituációkat produkálhatja, amikre az általános szabályok nem készítenek s nem is készíthetnek fel. S ha nem létezik olyan rendszer, ami minden felmerülő problémát képes kezelni, akkor muszáj kilépni az általános szigorú keretei közül, megvizsgálni az eset egyedi jellemzőit, karakterét, környezetét, s az alapján, a főszereplő egyén szempontjait és érdekeit figyelembe vevő megoldást kidolgozni. A szabályok nem azért vannak, hogy betartsuk őket, mert képtelenek vagyunk ezt megtenni. Nem is arra valók, hogy megszegjük őket, mert akkor ellehetetlenülne a közösségi létezés. A szabályok értelme, hogy iránymutatást adjanak, de felelősen akkor járunk el, ha teret engedünk annak, hogy - az általános szabály szellemével lehetőleg összhangban, de nem a szabállyal azonosan - az egyénre, az egyedire, az adott szituációra szabhassuk a konkrét cselekvési tervet. Ahogy ez - bár valószínűsíthetőleg kényszer hatására - megvalósult Bencze Péter, s megvalósulni látszik az etikus hackerünk esetében is.

Fókuszban az egyén. Forrás: wacdmedia.net/seo-in-2016/individual-magnified2

    Ennek mentén nézzük meg az én esetemet! E hét vasárnap kezdődik a Nemzeti Ifjúsági Fúvószenekar (NIF) harmadik nyári tábora, ahova - az ottani szakmai színvonalat reálisan nézve alulmúló amatőrként - a kezdetekkor vadászkürtösként bekerültem. Idén lehetőséget kap arra a Nemzeti, hogy meglátogassa az Országházat. Mi az általános szabály ebben az esetben, mi az elvárás arra nézvést, hogy hogyan viszonyuljon az egyén ehhez a lehetőséghez. Az, hogy ennek túl azon, hogy örülni kell, részt is kell venni a programon. Mert mások, a szervezők (akik előtt feltétel nélkül minden tiszteletem ezúton is!) biztosítják a közösségen keresztül számodra is ezt az élményt. Csakhogy ezen általános szabály, ezen keretrendszer az általános zenészből indul ki, azt tekinti alanyának.  A zenészt, aki mindenekelőtt zenész, s nem politológus. A zenészt, aki koncerttermekbe jár, s nem parlamenti ülésterembe. A zenészt, akinek egy parlamenti séta újdonságot jelent, s nem a politológust, akinek az egyszerű látogatásoknál sokkalta meghatározóbb élményei voltak abban az épületben az elmúlt három egyetemi éve alatt. Például bement a társaival együtt képviselőkkel beszélgetni; az idegenvezetőkön túl aktív politikus vezette körbe az épületben személyes sztorikat mesélgetve; felmehetett a karzatra plenáris ülést megtekinteni, onnan követni élesben a törvényhozás folyamatát;  magát is kipróbálta politikusi szerepkörben két alkalommal is a Mint-a-Parlament nevű, az Országgyűlés Hivatala által szervezett törvényhozási szimulációs játékban, ahol beszédeket mondott az ülésteremben, szót kért, vitatkozott, javaslatokat tett bizottsági termekben; informális folyosói beszélgetéseken, stratégiai egyeztetéseken és egyezkedésekben vett részt a frakciója egyik vezetőjeként, s végül, de nem utolsósorban zárószavazást vezetett az elnöki székből, onnan figyelve és átélve, ahogy a csapattársai és a szövetséges frakciók tagjai tapsviharral kísért üdvrivalgásban törnek ki, amikor kihirdeti, hogy az Országgyűlés a törvényjavaslatot 52 IGEN szavazattal, 52 NEM ellenében, 2 tartózkodás mellett elutasította!.

Az ország háza: nem mindenkinek ugyanazt jelenti.
Forrás: hirhatar.com/parlament-ejszakaba-nyulo-ulesen-adhatnak-lazar-janosnak-meg-nagyobb-hatalmat/

    Azaz, ahogy Bencze Péter és az etikus hacker esetében, így nálam sem alkalmazható az általános séma, az én esetem is egyedi, ami a hivatásomból és a szerzett élményeimből adódik. Ez okozza azt, hogy az ingerküszöböm a Parlament kapcsán jóval magasabban van, mint az általános szabály alapjául szolgáló zenészéé. Tudom jól, hogy nem élvezném  igazán e sétát. Mert akármennyire is elismerem és tisztelem az Országház történelmi, művészeti és építészeti értékét, az önmagában nem képes kiváltani olyan érzelmi válaszokat, amiket a fenti, az épületlátogatáson messze túlmutató programok adtak meg. Így viszont a kisiskolás osztálykirándulások frusztrált nebulójává válnék, aki a sokadik szokványos múzeumi látogatás miatti tehetetlen rezignáltsággal tűrné, hogy az őt ebben a formában lenyűgözni képtelen szituációban tengődjék. Ám, amíg a kisdiáknak legfeljebb magában puffogni van joga, addig a 22 éves egyetemista talán már felvetheti annak lehetőségét, hogy az egyénből, a belőle kiinduló kompromisszumos megoldást találjunk.

2017. július 17., hétfő

Egy új politikai generáció hajnala a Wellhello égisze alatt (?)


    2017. július 20–23. Milyen nevezetes esemény lesz ekkor? Nos, egy Marilyn Manson-turné nyitóállomása Budapesten, vagy egy őrületesnek ígérkező Leander Kills-buli a Barba Negra Trackben: engem metalheadként ezen programok érdekelnek. Ám a mainstreamebb zenei vonal iránt érdeklődők is megtalálhatják a maguk szórakozási lehetőségeit kevesebb, mint 100 km-rel odébb a bodajki falutáborban, olyan fellépőkkel, mint a Wellhello, a Soreii és Poolek vagy az Anima Sound System – ha már Sound-bérletre nem telt. A Momentum által szervezett, Nyitás Fesztivál névre keresztelt rendezvény azonban a végtagjainkon és a májunkon túl az agyunkat is meg kívánja dolgoztatni: a rendszerváltás problémái, a 21. század kihívásai, európai vs. orosz út – ilyen és ehhez hasonló témákkal, beszélgetésekkel várja az érdeklődőket a Nolimpia kampányával a köztudatba berobbant friss képződmény.

Ízelítő a Nyitás Fesztivál programjából. Forrás: facebook.com/momentum.mozgalom

    Ez adja az apropóját azon kérdésnek, hogy vajon beszélhetünk-e egy politikai értelemben is azonosítható új generációról. A válaszhoz a kiindulópontot a Stefano Bartolini–Peter Mair szerzőpáros klasszikus törésvonal-elmélete adja, mely három, egymásra épülő szinten keresztül vizsgálódik. Az első szint a társadalmi csoporttagolódást veszi górcső alá, melynek szempontja lehet az osztályhelyzet, a vallási, etnikai, szexuális irányultság vagy éppen az életkor. A generációs tagolódás minden társadalomban, így nálunk is adott: nyilvánvalóan van fiatalabb és idősebb lakossága is hazánknak.

A mai fiatalok preferenciái mások, mint szüleiké. Forrás:
innerreconciliation.com/your-unlimited-capacity-for-self-expression
    Ennél többet mond a normatív szint, mely azt tárja elénk, hogy a csoporttagolódáshoz párosul-e eltérő gondolkodásmód, értékrend, nézetrendszer. A mi generációnk – Ronald Inglehart amerikai politikatudós után szabadon – már kevésbé materialista; az államszocializmusra jellemző (anyagi) jólét s biztonság jelszavát felváltotta a szabadság, az egyenlőség és az egyenjogúság követelése, az önkifejezés iránti vágy, az élmények keresése, a magam kibontakoztatásának akarása, az egyénből kiinduló karrierista önkép. Természetesen hiba lenne egy magamfajta liberálisabb, kozmopolitább középosztálybeli mentalitását ráhúzni egy egész generációra, az viszont általánosságban elmondható, hogy a megelőző rendszer egyoldalúan materialista szelleme, mi szerint mindegy, mi a munka, csak jól fizessen, járjon hozzá a TB, s ha valami plusz juttatás imitt-amott csöpög, nagy duzzogva az is elfogadható, az a mi esetünkben – az alulképzett réteget nem számítva – már a múlté. Kimegyek Londonba mosogatni, mert persze jobban fizet, mint itthon egy pályakezdő állás, de kimegyek azért is, mert kaland, mert élmény, mert tökéletesíthetem a nyelvtudásom stb. Elmegyek pultosnak, mert mégiscsak könnyebb pénzszerzési lehetőség, mint egy diplomát igénylő munka jóval esetlegesebb megszerzése, de nem azért, mert ezt a munkát akarom végezni, hanem mert anyagi bázist építhetek ahhoz, amit valójában csinálni akarok. 

    E cikk témája szempontjából a legérdekesebb viszont a szervezeti szint, ami azt hivatott kimutatni, hogy a társadalmon belül azonosítható eltérésekkel rendelkező csoportok politikai reprezentációja megvalósul-e. Nevezetesen, hogy van-e olyan jelentős szereplő (praktikusan párt), ami vállaltan képviseli az egyes szegmensek értékeit, érdekeit, ezáltal a közélet egyik meghatározó elemévé téve az adott csoport jellemzőit, másoktól való eltéréseit. A kérdés, hogy ez eddig megtörtént-e, s amennyiben nem, akkor miben hozott újat, mást a Momentum?

Ez elég lenne? Forrás: www.gyerehazafiatal.hu/gyef_logo.png
  Kétségkívül találkozhatunk a jelentősebb pártoknál, így a Fidesznél, az MSZP-nél és a DK-nál is a fiatalok problémáit boncolgató kérdésfelvetésekkel (ld. diplomás kivándorlás, oktatási rendszer), netalán konkrét intézkedéssel (ld. ’Gyere haza, fiatal!' program), ám ezek csupán a pártok profiljának egyik, még csak hangsúlyosnak sem nevezhető részét képezik, amik így vajmi kevés eséllyel képesek új politikai generációt képezni. 



    A másik oldalon nem egy, nem kettő párttal találkozhatunk, melyek ideológiájukban illeszkednek a fenti posztmaterialista értékrendszerhez. Az LMP 2014-es választási programjában tetemes helyet foglalt el a zöld politika megalapozása, a PM jeleníti meg talán a legélesebben a szociális egyenlőtlenségek, különösen a gyermekszegénység kérdését, s az Együtt is hitet tesz a szolidaritás eszméje mellett. Az értékvállalásokon túl azonban e pártok nem foglalkoznak kimondottan a fiatalsággal, nem kívánnak számukra politikát csinálni, így nem is bírtak eleddig az új generációt reprezentáló arculattal. 


Novák Előd mint a néppártosodás problémáinak
élő bizonyítéka. Forrás: facebook.com/novakelod
    Erre tett féloldalas kísérletet a Jobbik. Nem csoda, hogy a párt igyekezett erősen építeni a rendszerváltás után született emberfőkre, tekintve, hogy bázisának tekintélyes szeletét ezen társadalmi réteg szolgáltatta. Számtalanszor hangzott el példának okáért azon mondat, hogy „A Jobbik a fiatalok között a legnépszerűbb párt!”, sőt mi több, Vona önnön politikai közösségét előszeretettel illette a „2006-os politikai generáció” megnevezéssel. A legutóbbi választási programjában a párt külön fejezetet szentelt az ifjúságpolitikai elképzeléseinek taglalására, többek között a diákmunkák, az elhelyezkedés, valamint a lakhatás problémáit boncolgatva, vagy éppen egy ifjúsági törvény megalkotását szorgalmazva. Mindez már egy olyan elköteleződést mutat, melynek szándékában áll kimondottan a mai fiatalság karakterét, világát megérteni, és a nagypolitikában képviselni azt. Ám a ’14-es választások után új fokozatba kapcsolt néppártosodás konfliktusokkal terhelt folyamata lényegében elvitte a show-t, s ma már a Jobbik inkább hadakozik az ebből adódó nehézségek garmadájával, mintsem hogy a fiatalságot integráló pólus aprólékos munkálataival foglalkozzék.

    Van tehát egy nem elhanyagolható társadalmi réteg, amit mostanáig senki sem tudott vagy akart igazán képviselni, de ami fontosabb és logikailag is előbbre való: megérteni…

    Az oldschool elit pártjai nem értik, hogy mi és ki a mai ifjúság, hogy mi az, amire a közéletben rezonálnak. Ők csupán az amúgy nem elhanyagolható praktikus szakpolitikákra koncentrálnak, de nem érzik igazán a mai fiatalság szellemét. Az új évezred baloldali formációi ugyan egyes elemeikben képviselnek olyan értékeket, amikre az ifjúság pozitívan reagálhat, de nem szándékoznak a politikájukkal rájuk épülni. A Jobbik volt az egyetlen, ami igyekezett ezt megtenni, s noha próbálta a fiatalságot megszólítani, ám igazán e párt sem tudott azonosulni az élménnyel, amit a 21. századi magyar közéleti klímában való szocializáció jelent. Pusztán megkísérelte kitalálni, hogy milyen ígéretekkel lehet az ifjúságban rejlő politikai tőkét maximalizálni, ami azóta olybá tűnik, el is felejtődött a középre húzás megpróbáltatásai során.

Az első lépés a képviselet felé a megértés. Forrás: churchofchristarticles.com/blog/administrator/understand-the-bible

    Amiben a Momentum többet tett másoknál, hogy ezen első mozzanatot, az igazi, valódi, mély megértést sikerült elérnie velünk kapcsolatban - legalábbis egyelőre olybá tűnik. Megérteni azt, hogy az Orbánok és Gyurcsányok szekértáboros világában úgy érezzük, nekünk nincs helyünk. Megérteni azt, hogy a nagyotmondó beszólogatások és a korrupciótól bűzlő mutyik birodalma passzív rezisztenciába süllyeszt minket. Megérteni azt, hogy a szabadságot és az önkifejezést preferáló gyomrok sokasága nem hajlandó megemészteni, hogy nyilvánvaló pártpolitikai célokból, degradáló módon felhasználjanak minket, mondjuk egy konzultációnak titulált irányított kérdéssor kapcsán. Megérteni azt, hogy amúgy akarnánk foglalkozni a közélettel, de a kínálat alapján nem látjuk ennek értelmét. Megérteni végső soron azt, hogy valami gyökeresen újra, másra tartanánk igényt. Ezt az újat, mást igyekszik a Momentum megtalálni, kialakítani, amikor az untig ismert procedúrák helyett pikniket szervez március 15-ére, vagy amikor addig két különálló műfajt, a fesztivált és a közéleti gondolkodást igyekszik közös platformra hozni. Követi annyiban a kiválasztott réteg preferenciáit, hogy az általános érzületet ragadja meg és fejezi ki; s alakítja annyiban, hogy ennek a konkrét politikai megnyilvánulásait, kereteit ő maga alkotja meg, ő neveli rá arra a megszólított rétegeit, hogy olyan formán élje meg közéleti, politizáló mivoltát, ahogyan ő akarja.

    Természetesen korai lenne a kijelentés, hogy Fekete-Győrék máris megteremtették volna az új politikai generációt. Ezzel, ha mást nem, a párt október 15-i programhirdetését mindenképp érdemes megvárni. A program ismeretében lehet ugyanis eldönteni, hogy a Momentum konkrét cselekvési terveiben kész-e felvállalni a mai fiatal generáció képviseletét (is), ezzel eleget téve a Bartolini–Mair-féle szervezeti szintnek. Addig viszont örülhetünk, hogy a generációnk életérzésében immár közösen is osztozhatunk, s nem kell azt egymástól elszigetelve, a partvonalról hasztalan bekiabálnunk.

2017. május 20., szombat

Elment-e az öszöm, hogy megnéztem az 'Elment az öszöd'-öt? - filmkritika

      Tegyünk tisztába pár dolgot már rögtön a legeljén!

    Az eredeti elgondolásom az volt, mikor eldöntöttem, hogy szakmai kíváncsiságból megnézem Dézsy Zoltán sokat emlegetett, 2013-as  művét, hogy a film ténybeli visszásságaira mutatok rá a következő sorokban, görbe tükröt tartva az egyoldalú, leegyszerűsítő, inkorrekt 2006-interpretációjának, az oda vezető folyamatok és Gyurcsány Ferenc bemutatásának. De! Van az a szellemi igénytelenség, van az az intellektuális mélyrepülés, amit taxatíve nem hogy elemezni nem érdemes, hanem egyenesen megalázó lenne egy politológus hallgató számára. Amennyiben ez elitizmus, vállalom! Így az elemzés horizontját emelvén, a filmnek jóindulattal is aligha nevezhető 76 percnyi mozgókép kapcsán inkább azt vizsgálom, hogy milyen szerepet, funkciót töltenek be az ilyesfajta, direkten politizáló alkotások a közbeszédben, s ehhez képest hogyan értékelhető Dézsy Zoltán remekbe szabott, az ország „98%-ának” tetsző, „minden oldalnak” teret adó, „független”, s természetesen „az értelmiségieknek szóló” [1] (kikérem magamnak!) mesterműve. 

   Mindenek előtt hangsúlyoznom kell azt is, hogy jelen írás nem tart számot a tudományos kritériumok teljesítésére, sokkal inkább tekinthető publicisztikának, spontán elmélkedésnek – a műfaji keretben megengedett nyelvi stílussal párosítva.

Tyrion Lannister, a bor, a nők és a politikai játszmák szerelmese.
Forrás: static.srcdn.com
   Politikailag értelmezhető filmeket, sorozatokat ezer számra találni, s az ilyesfajta tartalom nem tekinthető természetesen homogénnek. A legpuhább formának azon produktumok tarthatóak, ahol a politika mint az események fontos mozgatórugója jelenik meg; ahol olyan hatalmi, függőségi viszonyokat ábrázol a rendező, melyek implikálják a szereplők tetteit, lépéseit, melyek formálják azok jellemét, karakterét. Állatorvosi lova ennek a Game of Thrones. Példának okáért a felületes nézők és fanyalgók által középkori pornóvá degradált sorozatban az egyik fő karakter, Tyrion Lannister iszákos hedonistából egy letűnt uralkodóház utolsó sarjának politikai tanácsadójává avanzsál a hat évad alatt. S bár e folyamatban inherens szerepet játszik a politika, a sokszínű és komplex hatalmi játszmák szövevénye, maga a politika mégsem kap főszerepet; azt az alkotás csupán eszközként használja önmaga felépítéséhez és fejlesztéséhez.

Frank Underwood, a politikai hatalom mindenek feletti akarója.
Forrás: i.ytimg.com
      Ennél már explicitebb politikai tartalommal bírnak a programszerűen a politikáról szóló művek, mint amilyen a House of Cards. A főszereplő, Frank Underwood az amerikai demokraták egyik törtető, impozáns hatalmi ambíciókkal rendelkező politikusa, aki a maga gátlástalanságával egyszerre válik pozitív és negatív hőssé. Már ezen egymondatos leírásból érződik, hogy mennyire előtérbe tolt szerepet kap a politika: az már nem csupán eszköz, hanem az alkotás értelme, lényege, mely a szereplők tettein, cselekedetein, egymáshoz való viszonyrendszerén keresztül realizálódik. S bár a House of Cards nyilvánvalóan reflektál az Államok valós politikai eseményeire, alapanyagul használva azokat, mégis nyilvánvaló, hogy a valósággal való kapcsolata művészi jellegű. Párhuzamok ugyan megfigyelhetőek a sorozatbeli és a tényleges történések között, de a széria egyértelműsíti, hogy az ihletet adó eseményekből olyan fikciót akar gyúrni, ami nem kívánja alakítani a közbeszédet, ami nem szándékozik belépni a valóság politikai terébe.

    Ezzel szemben a harmadik típusú politikai művészeti teljesítmények esetében a valóság és a mű közötti viszony sokkal explicitebb, sokkal szorosabb. Ezen alkotásokban a történtek nem mindössze alapanyagként szolgálnak; a politika már nem csupán eszköz, nem pusztán implicit főszereplő, hanem célja annak, hogy a bemutatott valós eseményeket értelmezze.

   A három azonosított kategóriát tehát legélesebben az választja el egymástól, hogy mire akarja használni a politikai tartalmát, mi a célja vele. Ha skálán kéne ábrázolni e művészeti produktumokat, akkor annak egyik szélén kapnának helyet azok, melyek a történetszövés katalizátoraként, középtájt azok, melyek a történet integratív értelmezési mezőjeként és egyfajta implicit főszereplőjeként, s a másik szélen pediglen azok, melyek a létező politikai valóság reflexiója céljából veszik igénybe a politikát.

    Ez utóbbira az Elment az öszöd kiváló példa. E filmszerűség már a címében is egyértelműsíti, hogy Gyurcsány Ferenc őszödi beszédére és a 2006-os őszi eseményekre kíván reflektálni. 

Forrás: s-media-cache-ak0.pinimg.com

    Mindenek előtt nem árt felmérni és kontextusba helyezni a kérdéses esemény jellegét. Márpedig Gyurcsány, Őszöd, 2006 ősze a rendszerváltás utáni magyar politikatörténet legmegosztóbb témáját adják, aminek az aktuális politikai életben és kultúrában is jelentős szerepe, valamint ellentmondásos megítélése van. Így amennyiben valaki filmet forgat róla, kiemelt felelőssége van abban, hogy ezt hogyan és milyen minőségben teszi. Hiba-e az aktuálpolitikai térben is jelenlévő, akár vitatott, a társadalmat polarizálni képes témát feldolgozni és értelmezni művészet címén? Isten ments, hogy ilyet állítsak! De ha már, akkor hiba-e nem figyelembe venni a téma specifikusságát a maga veszélyeivel és felelősségével? Igen, az már határozottan az!

Ferenc lenéző mosolya a bíróság előtt. Forrás: img.444.hu
   Miben is áll e felelősség? Abban például, hogy a rendező veszi-e magának a fáradságot, hogy mindenek előtt a legkülönbözőbb oldalakról körüljárja a témát (ad absurdum a forgatókönyvírás előkészítő mozzanataként interjút készítsen a valós szereplőkkel, felfejtvén részleteiben azok álláspontját), s a filmben is korrekt módon megjelenítse őket. Az első jelenetek egyike után, ahol Gyurcsány – pardon, csak simán Ferenc ugyebár… – a tekintetesnek éppen nem nevezhető bíróság előtt már annyira a szánalmas, elmeháborodott, levitézlett politikus képében tetszeleg, hogy a jóakaratú néző lázasan kezdené el keresni Lipótmező hírhedt intézményének telefonszámát, egyértelművé válik, hogy e feladat nem hogy nem végeztetett el, hanem az valószínűleg nem is volt cél. 

    S ezzel nem azt mondom, hogy az ilyesfajta kényes társadalmi-politikai témákról tulajdonképpen felelősséggel pusztán dokumentumfilmet lehetne forgatni. Nem, természetesen legitim e műfajban is gyakorolni a művészi szabadságot, beleszőni a történetbe a rendezői értelmezési keretet. Ám ennek nem az a módja, hogy készítek egy végtelenül buta propagandafilmet. Hanem mondjuk az, hogy amellett, hogy az alkotásommal fogódzkodókat adok a közönségnek arra nézvést, hogy mi is történhetett valójában, emellett önnön véleményemet, interpretációmat belecsempészem értelmes dialógusokba, monológokba, a szereplők jellemébe, személyiségébe. De nem arra használok fel 76 percet a néző – példának okáért a szegény, mazochista hajlamokkal megáldott politológus hallgató – életéből, hogy annak minden pillanatában erőnek erejével meggyőzzem őt a nyilvánvalóan partikuláris, a tájékozatlanságomon, a hanyagságomon s az elvtelen politikai elköteleződésemen alapuló véleményemről. Dézsy szerepe jelen esetben inkább az kellett volna legyen, hogy elgondolkoztassa a filmfogyasztót, hogy olyan rendszert tudjon felfestni bő egy és negyed óra alatt, ami világosabbá, letisztultabbá, a valós események komplexitását tiszteletben tartóan értelmezhetőbbé teszi a történeket. Azaz segítse a nézőt, a társadalmat abban, hogy feldolgozza a valóságot, a politikai múltat. Ez lenne az igazi funkciója a harmadik típusba tartozó alkotásoknak.

A volt kormányfő őszödi beszéde és az annak kiszirvágása utáni zavargások a mai napig nem feldolgozott téma a magyar társadalomban. Forrás: pestisracok.hu
    
    Mert az őszödi beszéd és a 2006-os őszi zavargások valóban kibeszéletlen téma mind a mai napig Magyarországon, hiába telt el 11 év az események óta. S amennyiben azt nem a megfelelő hozzáértéssel, igényességgel és szerepfelfogással közelíti meg a mindenkori rendező, csak még jobban rombolni fogja a magyar társadalom amúgy sem rózsás állapotban lévő politikai kultúráját. E propagandafilmet megtekintvén nem az lesz a mainstream reakció, hogy ’Na, akkor gyerekek, most mi is volt ez, mi történt itt valójában 2006-ban?’. Sokkalta inkább az – az Apa Zenél „ikonikus alkotását” parafrazálva – hogy ’B***ódjon meg Gyurcsány Ferenc, s külön az a szoci néni!’

    Az Elment az öszöd látványosan semmibe veszi mind a társadalmi szerepét, mind a felelősségét; megnézésével az egyén nemhogy közelebb nem kerül ahhoz, hogy helyi értékén tudja értelmezni 2006-ot, hogy elgondolkodjon az eseményeken, hogy képes legyen azokról érdemileg véleményt formálni és beszélni, hogy végsősoron mind tudati, mind érzelmi szinten fel bírja dolgozni a történteket, épp ellenkezőleg!

Dézsy Zoltán, az Elment az öszöd rendezője.
Forrás: http://image.nava.hu
    De nagyvonalúan – igaz, összeszorított fogakkal, az asztalba mély barázdákat vésve – ezt is el lehetne nézni, amennyiben Dézsy korrekten elismerné, hogy ’Srácok, igen, propagandafilmet készítettem.’. De nem… Ez – a rendező megszólalásaiból leszűrhetően ő szerinte – a társadalmi funkcióját betöltő, felelősségének eleget tevő, építő jellegű alkotás, aminek a cáfolata – példának okáért a jelen írás – ezen az alapon nem ismerhető el legitimnek. Mert – Dézsy Zoltán szavait ismételten és végezetül idecitálva – ez az ország „98%-ának” tetsző, „minden oldalnak” teret adó, „független”, s természetesen „az értelmiségieknek szóló” film… Lárifári!